Nem gondoltam volna, hogy egy vavada nevű oldal lesz az, ami egyszer csak kihúz a gödörből. Pedig így történt. De hadd kezdjem ott, hogy miért is kerültem oda egyáltalán.
A helyzet az, hogy a munkahelyemen már hónapok óta minden nap ugyanaz volt. Bementem reggel nyolcra, végigültem a nyolc órát, hazamentem, ettem valamit, aztán bámultam a plafont. A feleségem elhagyott tavaly ősszel. Azt mondta, túl sok vagyok neki, meg hogy nem tud velem élni. Nem részletezem, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy egyedül maradtam egy kétszobás panelben, ahol a másik szobát ki sem nyitottam hetekig. Ott álltak a dobozai, meg a régi lemezei, meg az a kék váza, amit anyjától kapott. Nem bírtam ránézni.
Szóval amikor az ember egyedül van, és nem akar gondolkodni, akkor keres valamit. Nálam ez eleinte a tévé volt. Aztán a tévé unalmas lett. Aztán jött a telefonos görgetés, ami még unalmasabb. És egyik este, amikor már hajnali kettő volt, és tudtam, hogy reggel megint nyolcra kell mennem, de aludni sem bírtam, mert a fejemben folyton az járt, hogy mi értelme van az egésznek — akkor láttam meg egy hirdetést. Nem is tudom, mit írt pontosan. Valami olyasmi volt, hogy próbáld ki, nyerj, szórakozz. És én, aki soha életemben nem játszottam semmilyen kaszinóban, csak úgy, hirtelen megnyitottam. vavada. Ennyi volt az egész. Nem terveztem, nem gondolkodtam, csak megtettem.
Az első pár nap katasztrófa volt. Komolyan mondom. Feltöltöttem ötezer forintot, mert azt gondoltam, ennyit megengedhetek magamnak, hiszen ez csak szórakozás. Hát, nem volt az. Elveszítettem az egészet egy nyamvadt nyerőgépnél, amit úgy hívtak, hogy valami gyümölcsös izé. Narancs, cseresznye, meg ilyenek. Kattogtam, nyomkodtam, és a pénz csak úgy elfogyott. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, és azt gondoltam, te hülye vagy, tényleg ennyire lecsúsztál? Hogy a feleséged elhagyott, és most még a pénzedet is elbaszod egy hülye játékon? Hazamentem, lefeküdtem, és másnap úgy mentem dolgozni, hogy szégyelltem magam. De valami furcsa módon mégis... könnyebb volt. Mintha az a pár óra, amíg kattogtam, kihúzott volna a saját fejemből. Nem a pénz hiányzott, hanem az, hogy nem gondoltam közben semmire.
Aztán eltelt egy hét. Nem nyitottam meg az oldalt. Azt mondtam magamnak, ez hülyeség, felejtsd el. De egyik este megint nem bírtam aludni. A szomszédban valaki ordított a tévével, a folyosón meg valaki végigvonszolta a bevásárlókocsiját. Felkeltem, kimentem a konyhába, megittam egy pohár vizet, és a telefonomon ott volt a könyvjelző. vavada. Csak ránéztem. Aztán megnyitottam. És feltöltöttem megint ötezret. Most már okosabban csináltam. Nem a gyümölcsös izét választottam, hanem valami kártyásat. Nem is tudom, hogy hívják, de olyan volt, mint a blackjack, csak egyszerűbb. Oszott, lapot kértem, megálltam. Oszott, lapot kértem, megálltam. És egyszer csak nyertem. Nem sokat, talán tízezer körül. De éreztem, ahogy a szívem gyorsabban ver. Nem a pénz miatt. Hanem mert végre valami jó történt. Valami apró, jelentéktelen dolog, de mégis az enyém volt. Nem a főnököm döntött róla, nem a feleségem, nem a sors. Én döntöttem, és bejött.
Onnantól kezdve ez lett a menekülésem. Nem minden nap, nem is mindig. Csak amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Amikor a munkahelyen valaki megint beszólt, vagy amikor láttam egy párt az utcán kézen fogva, vagy amikor este hatkor hazaértem, és a lakás olyan csendes volt, hogy majdnem hallottam a saját gondolataimat. Ilyenkor megnyitottam a vavada-t, és játszottam. Néha nyertem, néha veszítettem. De közben nem éreztem azt a szorítást a mellkasomban. Nem éreztem azt, hogy az életem kicsúszik a kezeim közül. Csak a kártyák voltak, meg a számok, meg a következő döntés.
Egyszer volt egy este, amikor igazán nagyot nyertem. Nem mondom, hogy milliók, mert nem volt millió. De több százezer forint jött össze. És akkor valami furcsa dolog történt. Nem éreztem azt a vad ujjongást, amit vártam. Csak ültem ott a konyhaasztalnál, a telefonommal a kezemben, és néztem a képernyőt. Aztán felálltam, kimentem a fürdőszobába, megmostam az arcomat, és visszanéztem a tükörbe. Egy fáradt, negyvenkét éves férfi nézett vissza rám. És akkor rájöttem valamire. Nem azért játszottam, hogy nyerjek. Azért játszottam, hogy ne kelljen magammal lennem.
Ez nem azt jelenti, hogy abbahagytam. De változott valami. Most már tudom, miért csinálom. És ez valahogy kevésbé ijesztő. A vavada nem a gyógyszer, hanem a fájdalomcsillapító. Nem oldja meg a problémáimat, de néha ad egy kis szünetet. És néha pont ennyi kell ahhoz, hogy az ember másnap reggel fel tudjon kelni.
Ma is megnyitottam. Nem sokat, csak egy fél órát. Nyertem vagy kétezret, aztán elveszítettem. De közben hallgattam a rádiót, megittam egy kávét, és nem gondoltam a feleségemre. Aztán bezártam az oldalt, elmosogattam, és leültem olvasni. Ez is valami.
Szóval ha valaki azt kérdezi, hogy megbántam-e, hogy elkezdtem, akkor azt mondom: nem. Mert amikor a legmélyebben voltam, akkor ez volt az egyetlen dolog, ami nem kért semmit, nem ítélt el, és nem hagyott el. Csak ott volt. És néha, amikor az ember egyedül van, már ennyi is elég.
A helyzet az, hogy a munkahelyemen már hónapok óta minden nap ugyanaz volt. Bementem reggel nyolcra, végigültem a nyolc órát, hazamentem, ettem valamit, aztán bámultam a plafont. A feleségem elhagyott tavaly ősszel. Azt mondta, túl sok vagyok neki, meg hogy nem tud velem élni. Nem részletezem, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy egyedül maradtam egy kétszobás panelben, ahol a másik szobát ki sem nyitottam hetekig. Ott álltak a dobozai, meg a régi lemezei, meg az a kék váza, amit anyjától kapott. Nem bírtam ránézni.
Szóval amikor az ember egyedül van, és nem akar gondolkodni, akkor keres valamit. Nálam ez eleinte a tévé volt. Aztán a tévé unalmas lett. Aztán jött a telefonos görgetés, ami még unalmasabb. És egyik este, amikor már hajnali kettő volt, és tudtam, hogy reggel megint nyolcra kell mennem, de aludni sem bírtam, mert a fejemben folyton az járt, hogy mi értelme van az egésznek — akkor láttam meg egy hirdetést. Nem is tudom, mit írt pontosan. Valami olyasmi volt, hogy próbáld ki, nyerj, szórakozz. És én, aki soha életemben nem játszottam semmilyen kaszinóban, csak úgy, hirtelen megnyitottam. vavada. Ennyi volt az egész. Nem terveztem, nem gondolkodtam, csak megtettem.
Az első pár nap katasztrófa volt. Komolyan mondom. Feltöltöttem ötezer forintot, mert azt gondoltam, ennyit megengedhetek magamnak, hiszen ez csak szórakozás. Hát, nem volt az. Elveszítettem az egészet egy nyamvadt nyerőgépnél, amit úgy hívtak, hogy valami gyümölcsös izé. Narancs, cseresznye, meg ilyenek. Kattogtam, nyomkodtam, és a pénz csak úgy elfogyott. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, és azt gondoltam, te hülye vagy, tényleg ennyire lecsúsztál? Hogy a feleséged elhagyott, és most még a pénzedet is elbaszod egy hülye játékon? Hazamentem, lefeküdtem, és másnap úgy mentem dolgozni, hogy szégyelltem magam. De valami furcsa módon mégis... könnyebb volt. Mintha az a pár óra, amíg kattogtam, kihúzott volna a saját fejemből. Nem a pénz hiányzott, hanem az, hogy nem gondoltam közben semmire.
Aztán eltelt egy hét. Nem nyitottam meg az oldalt. Azt mondtam magamnak, ez hülyeség, felejtsd el. De egyik este megint nem bírtam aludni. A szomszédban valaki ordított a tévével, a folyosón meg valaki végigvonszolta a bevásárlókocsiját. Felkeltem, kimentem a konyhába, megittam egy pohár vizet, és a telefonomon ott volt a könyvjelző. vavada. Csak ránéztem. Aztán megnyitottam. És feltöltöttem megint ötezret. Most már okosabban csináltam. Nem a gyümölcsös izét választottam, hanem valami kártyásat. Nem is tudom, hogy hívják, de olyan volt, mint a blackjack, csak egyszerűbb. Oszott, lapot kértem, megálltam. Oszott, lapot kértem, megálltam. És egyszer csak nyertem. Nem sokat, talán tízezer körül. De éreztem, ahogy a szívem gyorsabban ver. Nem a pénz miatt. Hanem mert végre valami jó történt. Valami apró, jelentéktelen dolog, de mégis az enyém volt. Nem a főnököm döntött róla, nem a feleségem, nem a sors. Én döntöttem, és bejött.
Onnantól kezdve ez lett a menekülésem. Nem minden nap, nem is mindig. Csak amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Amikor a munkahelyen valaki megint beszólt, vagy amikor láttam egy párt az utcán kézen fogva, vagy amikor este hatkor hazaértem, és a lakás olyan csendes volt, hogy majdnem hallottam a saját gondolataimat. Ilyenkor megnyitottam a vavada-t, és játszottam. Néha nyertem, néha veszítettem. De közben nem éreztem azt a szorítást a mellkasomban. Nem éreztem azt, hogy az életem kicsúszik a kezeim közül. Csak a kártyák voltak, meg a számok, meg a következő döntés.
Egyszer volt egy este, amikor igazán nagyot nyertem. Nem mondom, hogy milliók, mert nem volt millió. De több százezer forint jött össze. És akkor valami furcsa dolog történt. Nem éreztem azt a vad ujjongást, amit vártam. Csak ültem ott a konyhaasztalnál, a telefonommal a kezemben, és néztem a képernyőt. Aztán felálltam, kimentem a fürdőszobába, megmostam az arcomat, és visszanéztem a tükörbe. Egy fáradt, negyvenkét éves férfi nézett vissza rám. És akkor rájöttem valamire. Nem azért játszottam, hogy nyerjek. Azért játszottam, hogy ne kelljen magammal lennem.
Ez nem azt jelenti, hogy abbahagytam. De változott valami. Most már tudom, miért csinálom. És ez valahogy kevésbé ijesztő. A vavada nem a gyógyszer, hanem a fájdalomcsillapító. Nem oldja meg a problémáimat, de néha ad egy kis szünetet. És néha pont ennyi kell ahhoz, hogy az ember másnap reggel fel tudjon kelni.
Ma is megnyitottam. Nem sokat, csak egy fél órát. Nyertem vagy kétezret, aztán elveszítettem. De közben hallgattam a rádiót, megittam egy kávét, és nem gondoltam a feleségemre. Aztán bezártam az oldalt, elmosogattam, és leültem olvasni. Ez is valami.
Szóval ha valaki azt kérdezi, hogy megbántam-e, hogy elkezdtem, akkor azt mondom: nem. Mert amikor a legmélyebben voltam, akkor ez volt az egyetlen dolog, ami nem kért semmit, nem ítélt el, és nem hagyott el. Csak ott volt. És néha, amikor az ember egyedül van, már ennyi is elég.